Jakoutsu vitéz

Tüzesen süt le a nyári nap sugára,

Az ég tetejéről egy japán fiúra.

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

Lelkének így is nagy „melege” vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szívében,

Úgy pörgeti kardját a faluvégen.

Faluvégen kardján míg van él,

Ő addig a fűben vidáman nevetgél.

Tenger virág nyílik rózsaszínen fölötte,

De ő a virágra szemét nem vetette;

Egy kőhajtásnyira áll tőle egy fa,

Csillogó szemei oda tapadtanak.

De nem ám a fa lehulló szirmára,

Hanem a faágon egy fehér ifjúra.

A fiatal fiúnak szilaj termetére,

Szép hosszú hajára, gömbölyű fenekére.

A legénynek az inge ki van gombolva,

Mivelhogy fölsőjét mossák a szomszéd kunyhóba’.

Kilátszik az ingből izmos teste,

A már nem vagdosó fiatal gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző embervadász,

Jakoutsu, ki is lehetne más?

Ki pedig a fán a ruháját várja,

Inuyasha az, Jakoutsu szívének gyöngyháza.

„Szívemnek gyöngyháza, lelkem Inukája!”

Jakoutsu, a zsoldos így szóllott hozzája:

„Kukkants ide, hiszen ezen a világon

Csak te vagy nekem minden vigadásom!

Vesd reám sugarát arany szemeidnek,

Gyere le a fáról, had öleljelek meg;

Gyere ide a talajra, csak egy pillanatra,

Rádcsókolom lelkem vörös ajkaimmal!”

„Tudod, Jakoutsu, örömest lemennék,

Ha te nem fiú lennél!

Nem megyek, velem „másként” bánnál,

Mondjuk kardom szívesen látnám nyakadnál!”

Ezeket mondotta undokul Inuyasha,

S a ruháját egyre nagy serényen várta.

De a zsoldossrác elmegy  kardjától,

Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

„Gyere le galambom, gyere le gerlicém,

A csókot, ölelést, mindent elvégzek én;

Aztán az a csitri sincs itt a közelben,

Ne hagyd, hogy a szívem halálra epedjen!

És csalta a legényt édes beszédével,

A legény aztán nyakát fogta mind a két kezével,

Megütötte arcát, nem egyszer, nem százszor,

Jakoutsu azóta bús szerelmet gyászol.